Dóri a Mikulásnál (részlet)

Dóri a lakótelepi házak labirintusában baktat. A hófúvásban nóziját a hideg már bohócorrá pirosította.
- Milyen vicces lehetek! - gondolja, de nincs kedve nevetni. Fáradtan rogy le egy játszótéri hintára.
- Már harminchárom perce menetelek, és azt sem tudom, hogy jó irányba megyek-e!
Amint ezt kimondja, valamiféle varázslat történik, mert hirtelen egészen más világban találja magát. Ragyogó napsütésben körös-körül meseszép virágok illatoznak. Dóri megdörzsöli szemét, mint aki nem jól lát, s mivel nem illan el a látomás, megcsípi a karját, de az annyira fáj, hogy mindjárt tudja, nem álmodik.
- Mi történhetett velem? - tűnődik magában, amikor egy hatalmas fa mögül egy nyuszi kobakja bújik elő, majd hirtelen el is tűnik. Előbújik, eltűnik. Kisvártatva aztán félénk hangon megszólal.
- Szia!
- Ki beszél? - kapja oda a fejét Dóri.
- Én.
- Ki az az én?
- Az te vagy. Én én vagyok.
Dóri kicsit közelebb lépve elcsodálkozik.
- Neked meg hány füled van?
- Hármat találhatsz!
Dóri nem érti, ezért megvonja a vállát. Pedig a nyuszinak tényleg három füle van. - Na mindegy - gondolja.
- Teréz vagyok. De nem vagyok rézből. Nyúl vagyok. És nagyon bátor! 
Amint kimondja Dóri trüsszent egyet, mert a virágporra mindig is allergiás volt.
- Jaaaaaaj ...! - kiáltja Teréz, s elszalad ...
- Ne szaladj, te bátor nyúl! Nem bántalak!
Teréz lesütött szemmel, szégyenkezve fordul vissza.
- Nem szaladtam én, csak megnéztem ... hogy ... ezelőtt két perccel éppen hol voltam. Ott, ni! - mutatja.
- Elhiszem ... Na, idehallgass, mind a három füleddel! Hol vagyok?
- Itt. Előttem.
- Nem úgy kérdeztem!
- De! Úgy kérdezted, hogy hol vagyok. Én meg mondtam, hogy itt. Előttem.
- Igazad van. De melyik országban?
- Hogy-hogy melyik országban? Csak egy ország létezik! Meseország.
- Meseország? Mi ez? Mégis álmodom?
- Nem álmodsz. De mondd csak, hogy hívnak téged, és mit keresel errefelé?
- Dóri vagyok, és a Mikulás zsákját keresem. Elrabolta Sarolta ... 
Éppen hogy kimondja, Teréz megint nyúlcipőt húz. 
- Hé! Gyere vissza! Mi történt? - kiabál utána Dóri.
Teréz lassan visszaoldalog, de úgy áll meg, hogy egyik lábát előkészíti az újabb vészhelyzetre. 
- Semmi ... semmi ... csak úgy hallottam, mintha azt mondtad volna, hogy Sss ... 
- Sarolta - mondja Dóri, erre Teréz megint elszalad.
- Jól van, gyere vissza! Többet nem mondom azt a nevet.
- Biztos? Jól van, visszajövök, de tényleg ne mondd többet, hogy ... Tudod, mit!
- Megígérem. De mondd csak, miért vagy úgy megijedve ettől a ... Tudod, kitől?
- Elárulok neked egy nagy titkot - hajol egészen közel Dóri füléhez.
- Na?
- Én nem voltam mindig háromfülű - suttogja alig hallhatóan.
- Mindjárt gondoltam. Olyan voltál, mint minden másik nyuszi, nem?
- Persze. Nekem is négy fülem volt.
- Mennyi? - értetlenkedik Dóri.
- Négy. Meseországban minden nyuszinak négy füle van! Talán nem tudtad?
- Jó ... jó ... Persze, hogy tudtam - mondja és kislányosan megvonja a vállát.
- De nem ez ám a titok!
- Hanem mi?
- Én nem voltam mindig ilyen ... b ... á ... t ... o ... r ... - lassan, egyenként ejti a betűket.
- Nem?
- Nem.
- Voltál ennél gyávább is?
- Igen.
- Nem mondom! - kiált fel Dóri, és elismerően elmosolyodik.
- Azért lettem ilyen bátor, mert ... mert ... mert elhatároztam, hogy elmegyek Sssssshoz ... és a fenekére vágok hétszer! - húzza ki magát elégedetten.
- Biztos? - bizonytalanítja el új barátját Dóri.
- Most, hogy mondod, nem biztos. Lehet, hogy a hétfenekére vágok egyszer. Már nem emlékszem kristálytisztán. Csak arra vártam, hogy jöjjön valaki, aki eljön velem ... oda, mert ... tudod, egyedül ... nem olyan ... sikk!
- És?
- Most, hogy itt vagy, és mondod, hogy te is ... oda ... készülődsz, úgy döntöttem, veled megyek. Nem árt ám egy ilyen bátor nyúl a csapatban!
- Nem bánom. De induljunk!

Mikszáth Kálmán
A Mikulás bácsi

Bácsi bizony, de kinek? Mert a Mikulás úr nem ismer tréfát, és nagy megkülönböztetéseket tesz a gyermekek között. Igazi Janus-fej, ugyanegy időben mosolyog az egyik arca az egyik gyerekre s haragos a másikra. Mikulás bácsit szentnek festik a képeken. Glória is van a feje körül, és majdnem olyan nagy a szakálla, mint magának az Istenkének. Nagy mennyei bot van a markában, amely ma ugyancsak vékony fegyver lenne, mióta a Chassepot-puskák fel vannak találva. Hogy csacsin lovagol, az akkori idők divatja. Ha Mikulás bácsi ma állandóan köztünk laknék, amilyen gazdag embert játszik a sok ajándékaival, bizonyosan ekvipázst tartana, s azt a halvány csacsit, amin ül, kineveztetné valahová - fogalmazónak. Mert ő, akárhogy hímezzük-hámozzuk is a dolgot, nem egyéb, mint kém, közönséges kém, akit karácsony előtt, mielőtt szétküldené ajándékait Jézuska a gyermekek között, leküldi a földre, hogy tudja meg, szimatolja ki, ki viseli magát jól, ki szófogadatlan és ki engedelmes? Van a köpönyege alatt egy jegyzék-naptár (kapható Légárdy testvéreknél, ára 1 Ft 20kr.), abba belejegyez, amit lát, hall, észrevesz, az apa, mama jóakaratú mentegetése nem ér semmit, mert a Mikulás ravasz ember, még a cselédeket is kikérdezi. Sőt aztán az oktalan állatokat, a madarakat is, a füveket: neki ezek is felelgetnek, mert hát akármilyen, de mégiscsak szent ő és tekintélyes nagy szakálla van. Azért van Jézuska olyan kitűnően informálva mindenről. És ez már úgy is lesz addig mindig, míg csak Thaisz Lexi bácsi meg nem hal. Mert ez esetben, mint bizonyos forrásból értesülünk, Mikulás úr van kiszemelve budapesti rendőrkapitánynak. S ha egyszer az lesz, ő sem fog tudni semmit, mert az újságírók megzavarják a fejét.

...Eddig is azonban másrészről nagy a gyanú - s erre még eddig rá nem jött senki -, hogy Mikulás úr nem olyan szemes és lelkiismeretes szent, aminőnek tudják. Nekem legalább sokszor megfordul a fejemben az az eshetőség, hogy hátha az igazi Mikulás otthon heverész a mennyekben, valami paradicsomi fa alatt csibukozva, s holmi ál-Mikulásokat küldözget szét maga helyett. Mert nagyon furcsa az, hogy mikor a kis Emike Miklós estjén bekukucskált az ablakon a mamácska szobájába, egy szakasztott olyan embert látott, mint a Mikulás. Rettenetes nagy szakálla volt és nagy bajusza, de a mellénye meg a nadrágja éppen olyan volt, mint a papáé. A Mikulás, aki toalett-tükör előtt állt, és a mamácska éppen akkor adta fel fejére az aranyos püspöki süveget. Csillagos palástja ott hevert a széken, s játékszerei oda voltak hányva a padlóra.

Soha annyi fényességet, annyi tömérdek kincset, mint ott akkor... Hanem hát csak nagyon furcsa dolog az, hogy a mama éppenséggel nem félt tőle - sőt még ő is öltöztette. Jaj, ha a papa megtudná, hogy az ő nadrágját és mellényét húzta fel!

Hátha még azt tudná meg, hogy a mama szobájában vetkőzött! Mert a Mikulás is csak férfi - ha szent is. De ez mind csak semmi. Azt a ködöt, ami a Mikulás kiléte és foglalkozása körül lebeg, még jobban neveli a következő eset. A sarki boltosék Klárikája meg a mi kis Juditunk jó barátnék. Hol Klárika jön el hozzánk uzsonnára, hol a mi Juditunk megy oda. Néha, mikor a boltos bácsinak, kit különben "Fekete Kutyá"-nak hínak az utcánkban, jó kedve van, beereszti a picinyeket a boltba. Abban a boltban pedig vannak játékszerek is. Tömérdek szép dolog egy rakáson, s most karácsony előtt még szaporodott is. Van ott katona, ló, puska, kard, kis ház, vasút, apró edények, valóságos tündérország az ott együtt. De semmi sem tetszett annyira Juditnak, mint egy picike bábu; szép kék szemecskéi voltak, gyönyörű fehér haja, mint a kender, hát még a ruhája milyen szép fekete szövetből. Otthon is emlegette. A mama így szólt:
-Kár, hogy nincs egy mustra a ruhájából, ha már olyan nagyon megtetszett... olyan ruhákat varrnék a bábuidnak. Judit, mikor beosonhatott Klárikával a boltba, a kis ollócskával észrevétlenül mustrát nyírt a bábu ruhájából - s odaadta aztán otthon a mamának. ...Egy szó, mint száz, azon a csodálatos estén, mikor a Mikulás megjelent rettenetes nagy botjával, görnyedezve az öregség súlya alatt, s egy ősz szakállú szolga hozta utána az ajándékokat, előbb megfenyegette vesszős seprőjével mind a gyerekeket, s azután hátraszólt a szolgájához durván:
-Noé! -Placeat! - mondá Noé. -Add ide a fekete ruhás bábut!
Átadta a bábut és a Mikulás odanyújtotta azt Juditnak. Judit, amint jól megnézte, észrevette rajta, hogy a ruhájából egy kis darabka el van nyírva. Ugyanaz a bábu volt, amelyet a boltban láttak. A gyerekek tanácsot ültek s kisütötték, hogy mégis lehetetlen hát, hogy Mikulás égből hozná ajándékait: ott veszi ő is, ahol a többi ember, a piacon vagy a boltokban. Judit ravasz kis gyermek, elment másnap a boltosékhoz, és közönyös hangon kérdezte a bácsitól:
- Nem emlékszik-e, ki vette meg a fekete ruhás babát? - De bizony emlékszem. A Laci bácsi. - A Laci bácsi? - kiáltott fel Judit csodálkozva. – A Laci bácsi, a papa barátja, aki hozzánk jár? Hát az volna a Mikulás? Lehetetlen, lehetetlen, hiszen az vékony fiatalember... No, itt valami nagy csalás van a dologban. Főzik, találgatják, de bizony nem könnyű keresztüllátni a szövevényes történeten. Aztán úgyis elfoglalja csakhamar egyéb az elméjüket. Jön a fehér karácsony, jön maga a Jézuska. Az háttérbe szorít mindent, de mindent. Még talán a disznópörkölés sem elég érdekes most. Ki törődnék Mikulás dolgaival? Majd ki fogják találni máskor. Ki ám -csakhogy akkor már nem fognak örülni neki, sem nem fognak rá neheztelni. Adja isten, hogy nagyon sokáig ki ne találják.

Potencsik Erika
A magányos mókuska

Az erdő sűrűjében, távol a rokonaitól éldegélt egy kis mókus. Az odúja környékén
soha nem járt egy lélek sem. Nagyon magányosnak érezte magát. Egy hideg téli napon
csodák csodája megpillantott egy kiscicát. Már nagyon szeretett volna valakivel
beszélgetni, de nem mert megszólalni.
A cica észrevette mókuskát, és megkérdezte tőle:
- Hát te mit csinálsz itt egyedül?
- Csak szomorkodom. Nincs egyetlen barátom sem, soha senki nem kopogtat az ajtómon. Az én odúmat még a Télapó sem fogja megtalálni.
- Hogy te milyen buta vagy! –mondta a cica. Én is megtaláltalak. Most már tudom, hogy itt laksz, és legközelebb a barátaimat is elhozom.
A kismókus szeme felragyogott. “Végre találtam egy igazi barátot”, gondolta.
És alighogy elment a kiscica, vidám csilingelést hallott. Egyszerűen nem hitt a szemének: rénszarvasok húztak egy gyönyörű szánt, s benne ült a Télapó.

A másik Télapó

- Apu, te most ideülsz a ládára! 
- Dehogy ülök! Eszem ágában sincs! 
- De amikor játszunk! 
- Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm? 
- Mert te leszel a szegény ember.
Na persze - gondolom -, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek. 
- És te mi leszel? 
- Én a Télapó. 
Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok. 
Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó. 
- Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod - mondom bizakodva. 
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti. 
- Milyen puttonyom? 
- Amiben az ajándékokat hozod. 
- Ááá - nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik! 
- A másik? Melyik? 
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja... mit mondja?!... sziszegi: 
- Ebben a zsebemben - a jobb zsebére üt - van a jég meg hó - a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek - egyik mellényzseb -, ebben van a dér - másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni. 
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik. 
A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem. 
- Még szerencse, hogy nincs több zsebed - mondom, és vacogok egy kicsit. 
- Ne beszélj annyit, szegényember - süvíti Télapó -, mert kieresztem a jeget és a havat. 
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek. 
- Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm. 
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmos- zöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá - megannyi tűszúrás - hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva - már amennyi kilátszik belőle a hóból. 
- Látom, szegényember, súlyosan fázol - mondja elégedetten Télapó. 
- De még milyen súlyosan - motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak. 
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom - gondolom -, és nemhiába vagyok szegény ember, már mondom is, mint Tiborc: 
- Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegény embert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok! 
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet. 
- Na várj - mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. - Az inge zsebébe nyúl. 
- Mi az? 
- Téli csillagok. 
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű! 
- Ez nagyon szép tőled, Télapó - vacogom maradék erőmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg. 
Lép felém egyet. 
- Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen? 
- Rőzséből - nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai. 
- Azt is hoztam! - kiált Télapó. 
- Mit? 
- Rőzsetüzet. 
- Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed? 
- De-de! - mondja büszkén, és megfordul. 
Tényleg! A farzseb! Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek! 
Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja. 
Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha, vöröslő fényben dereng. 
- Te nem fázol, Télapó? 
- De, egy kicsit én is. 
- Akkor gyere közelebb. 
Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, o is a láng felé tartja a kezét. 
- Jó meleg - mondja. 
- Ühüm - bólint a szegényember. 
Melegszenek.